Túl sok tonna fekete szén

A teljes megsemmisülés felé tart a széntermelés? 

A nyersanyagpiacok összeomlásának egyik szélsőséges példája a széntermelésben tapasztalható, ahol az érintettek jelenleg megoldhatatlannak látszó kihívásokkal néznek szembe, legyen szó akár gazdasági, politikai vagy környezetvédelemmel kapcsolatos kérdésről. Két hete csődöt jelentett a legnagyobb széntermelő vállalat Amerikában, ezzel az ország öt legnagyobb szenet bányászó vállalatai közül már hárman állnak csődvédelem alatt. Kínában pedig a hatalmas többletkapacitások csökkentése érdekében több mint négyezer bányát terveznek bezárni, ami párhuzamosan több millió ember elbocsátását eredményezheti. Európában sem egyszerű a helyzet, a lengyel kormány az állami tulajdonú áramtermelőket kötelezné a veszteségesen működő szénbányák megvásárlására és működtetésére.

Ha a kialakult helyzethez vezető okokat keressük, akkor a fejlődő országok gazdasági lassulását, a helyettesítő energiahordozók árainak csökkenését vagy a globális felmelegedés elleni harcot sorolhatjuk. Ma talán úgy tűnik, minden a széntermelés ellen szól, de befektetői szemmel fontos szétválasztani, hogy mennyiben strukturális és mennyiben ciklikus folyamatok vannak a háttérben. Nem mindegy természetesen, hogy a szénfelhasználás a teljes megsemmisülés felé konvergál, vagy csak pillanatnyilag tapasztaljuk a negatív irányba mutató tényezők együttes hatását. Ha hiszünk abban, hogy a szénre hosszú távon is szükség lesz, és lezajlik egy jelentős piaci konszolidáció, a válságot túlélő bányavállalatok részvényei könnyen az egekbe emelkedhetnek a jelenlegi nyomott árfolyamokhoz képest.

A szén két fő felhasználási területe az áramtermelés és az acélgyártás, az előbbi a közel nyolcmilliárd tonnás éves fogyasztás 87, az utóbbi 13 százalékáért felelős. A piac messze legnagyobb szereplője Kína, aki az összesen kibányászott szén felét fogyasztja el, aminek több mint 90 százalékát maga meg is termeli. Ahogyan azt a nyersanyagpiacok más területein is tapasztaljuk, a kínai gazdasági lassulás a legfontosabb tényező a kereslet visszaesésében. Az építőipar lassulása az acélfelhasználáson, az ipari szektor lassulása az áramfelhasználáson keresztül érezteti a hatását.

Míg a 2013 előtti tíz évben átlagosan 9 százalékos szénfogyasztás növekedést láttunk, 2014-ben 3, 2015-ben pedig 5 százalékos csökkenést tapasztalhattunk. A felfutás időszaka alatt viszont óriási mértékű szénbánya-beruházásokat hajtottak végre az országban, a kínai hatóságok közzététele szerint 5,7 (!) milliárd tonnányi kapacitás épült ki. Ez azt jelenti, hogy csak Kína 20 százalék többletkapacitással rendelkezik a világpiac arányában. Nem csoda, hogy ennek eredményeképpen az árak a 2011-es csúcshoz képest a harmadára estek vissza, és a február óta tartó általános nyersanyagpiaci felpattanást is kevésbé, illetve késleltetve követték le a szénárak. A kínai vezetés nemrég bejelentett tervei alapján, három éven keresztül évi 500 millió tonnányi kapacitáscsökkentésre kerül majd sor, ami a jelenlegi 11 ezer bányából több mint 4 ezer bezárásával, és legalább egymillió ember elbocsátásával jár majd.

Kínához hasonlóan az Egyesült Államokban is drámai a helyzet. Az alacsony árak miatt sorra mennek csődbe a széntermelők, januárban a második legnagyobb, múlt héten a legnagyobb bányavállalat kért csődvédelmet. Az áramtermelésben egyre jobban szorul vissza a szén mint tüzelőanyag, ami elsősorban a gázos erőművek és a megújulók előretörésének köszönhető, a palagáz megjelenése a gázárak csökkenésén keresztül jelentős kiszorító hatással van a szénre. A problémához hozzájárul, hogy a szénbányák a globális felmelegedés elleni harc össztüzébe kerültek Amerikában, mivel a szén elégetéséből származó széndioxid-kibocsátás meghatározó az ország károsanyag-kibocsátásában. Ezeknek köszönhetően a széntermelés a 2011-es csúcshoz képest közel 20%-kal esett vissza, ráadásul egy McKinsey tanulmány szerint 2020-ra újabb 20%-os keresletcsökkenésre lehet számítani.

A piaci konszolidációt viszont lassítja, hogy Amerikában a csődvédelemért folyamodott vállalatok másfél évig folytathatják a termelést, mialatt újrastrukturálják a működésüket és a tőkeszerkezetüket. Bár a bányabezárások megkezdődtek az iparágban, ezek a csődben is termelő vállalatok sokáig próbálják elkerülni az elkerülhetetlent a veszteséges bányák utolsó pillanatig való működtetésével, hiszen azok bezárása további költségeket jelentene. A szabályozó oldaláról ugyanakkor nem könnyű szigorúnak lenni a választások előtt, mikor a szénbányák tipikusan nagy foglalkoztatók, és már így is több tízezer munkavállalót kellett elbocsátani a szektor hanyatlása miatt. Egy hónappal ezelőtt Hillary Clinton került bajba, mikor egy félresikerült mondatában a szénbányák leépítését ígérte egy tévéshowban, ezért később nyílt levélben kért bocsánatot, biztosítva ezzel a nyugat-virginiai bányászközösségeket a támogatásáról.

Látva a szénpiac hanyatlásának okait, felmerül a kérdés, hogy mi az, ami mégis mellette szól, vannak-e tényezők, melyek hosszú távon garantálhatják a fordulatot a befektetők és a széntermelők számára? Az egyik legfontosabb pont, hogy Amerikán kívül a legtöbb országban a szénalapú áramtermelés a legolcsóbb. Éppen ezért még mindig a szén adja a világ elsődleges energiaforrásainak 30%-át, míg az áramtermelésben ez az arány 41%. Az olcsó áram prioritásának kérdése viszont nem esik azonos megítélés alá abban az esetben, ha az európai országok energiapolitikáját vesszük figyelembe. Angliában például olyan mértékben vannak megadóztatva a szenes erőművek, hogy a kevéssé környezetszennyező gázos erőművek olcsóbban tudnak termelni. Lengyelország ezzel ellentétben, politikai okokból éppenhogy támogatja a szénbányák és szénnel működő erőművek fennmaradását, megvédve a szénbányák dolgozóit az elbocsátástól. Németország is külön úton jár. Hiába támogatják extrém mértékben a megújuló áramtermelést a nap- és szélerőműveken keresztül, az atomerőművek bezárásának és a válság óta tapasztalt alacsony szén-dioxidkvóta áraknak köszönhetően a széntermelésből származó áram mennyiségében növekedett, veszélyeztetve ezzel a 2020-ra tervezett károsanyag-kibocsátás csökkentését.

Ezek alapján magabiztosan ki lehet jelenteni, hogy ilyen alacsony árak és ilyen magas kapacitások mellett ma a széntermelőknek talán soha nem látott nehézségekkel kell szembenézniük, miközben a konszolidáció sem fog könnyen lezajlani a piacon. A társadalmi és politikai nyomás mértékét pedig a szén-lobbi egyik meghatározó alakja érzékeltette találóan a párizsi klímacsúcs utáni nyilatkozatában: „a szénpiacot úgy fogják megbélyegezni, ahogyan a rabszolga-kereskedelemmel tették egykor”. Ugyanakkor nem szabad elfejteni, hogy a szén a mai napig megbízható és olcsó áramtermelést biztosít. Várhatóan még sokáig szerepe lesz az áram- és acéltermelésben egyaránt, így talán egyszer majd újra látunk profitnövekedést is a szektorban.

forrás: alapblog.hu