A villanykörte-összeesküvés, amely megváltoztatta a világot

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor az ipari forradalmak idejében, a kapitalizmus hajnalán a mérnökök azért dolgoztak, hogy minél jobb, minél tartósabb, minél hosszabb életidejű ipari termékeket tervezzenek számunkra… Mesébe illő kezdet – de mi lett a folytatás? A tervezőmérnökök motivációja teljesen megváltozott. Mert ha soha nem romlik el az autónk, nem fut fel a harisnyánk, nem ég ki a villanykörténk, nem hibásodik meg a hűtőszekrényünk, nem törik el a fényképezőgépünk valamelyik alkatrésze, akkor ki fog újabb termékeket vásárolni? Ha pedig kisebb a kereslet, kevesebbet termelünk és így csökken a munkahelyek száma is, akkor hogyan érhető el a várt gazdasági növekedés, a megfelelő foglalkoztatottság, a betervezett GDP?

Az ipari forradalmak a fejlett Nyugaton már a múlt század elején olyan árubőséget eredményeztek, amely a gazdaságot nem várt problémák elé állították. „Egy termék, amely nem hajlandó tönkremenni, üzleti szempontból kész tragédia” – fogalmazott egy újságcikk az 1920-as évek végén, rámutatva a gyártók és kereskedők dilemmájára: a „túl jó” minőségűre sikeredett terméket csak ritkán kell kicserélni, s ez gazdasági hátrányt okoz a gyártónak. A problémára adott egyik válasz, a termékek „tervezett elavulásának” gondolata az 1920-as években fogalmazódott meg a fejlett országokban. Ennek alapján a mérnökök, akik korábban minél tartósabb termékeket szerettek volna előállítani, azt a feladatot kapták, hogy szabályozzák be egyes gyártmányok „életciklusát”. Vagyis úgy tervezzék meg őket, hogy egy bizonyos idő múlva mindenképpen elromoljanak.

Összeesküvés, amely megváltoztatta a világot

A tervezett elavulás gondolatának első áldozata az izzólámpa lett. Furcsa módon pont arról a találmányról van szó, amely az emberi kreativitás, találékonyság szimbólumává vált. S mi volt vele a baj? Az, hogy túl jónak bizonyult. Az 1900-as évektől az izzólámpák életidejét a mérnökök a korábbi 1500 óráról 2500 órára növelték. Ennek a trendnek azonban nem mindenki örült. A kereskedelmi forgalom növelése és a nagyobb profit érdekében összejöttek Genfben az érintett gyárak (Osram, Philips, GE, Tungsram, La Compagnie de Lampes stb.) képviselő, és titkos megállapodást hoztak létre az izzólámpák élettartamának „szabályozásáról”. Megalapították a Phoebus kartellt, amelynek tagjai büntetés terhe mellet vállalták, hogy az általuk gyártott izzólámpák üzemidejét 1000 órára csökkentik.

A szellem kiszabadult, és a Phoebus kartell példáját egyre többen követték. Olyannyira, hogy az 1929-es gazdasági világválság megoldására egy ingatlankereskedő, Bernard London azzal a javaslattal állt elő, hogy a válság kezelése érdekében iktassák törvénybe a kötelező elavulást. Eszerint egy terméket a mesterségesen kijelölt „életideje” után meg kell semmisíteni, ezzel biztosítva a folyamatos keresletet, munkahelyeket, fizetést és vásárlóerőt. Ötletét akkor nem fogadták el, néhány évtized múlva pedig már feleslegesnek is bizonyult. A kifinomultabb marketing eszközök segítségével ugyanis sikerült az érdekelteknek elérnie, hogy az emberek nem a törvény szigorától vezettetve, hanem szabad akaratból, „önként és dalolva” költekezzenek. A bevásárlóközpontok látogatása szórakozássá vált, az újabb és újabb javak birtoklása pedig sokak számára egyfajta örömforrást jelentett a fejlett társadalmakban.

A Vasfüggönyön innen és túl

A történet pikantériája, hogy a szovjet típusú szocializmus hiánygazdasága kénytelenségből is ellene állt a fogyasztói társadalom említett paradigmájának. A KGST és a Moszkva által diktált termelés adott ciklusokban, például öt éves tervekben határozta meg a fejlesztések mértékét. A Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) előírták, hogy a hűtőgépeknek legalább 25 évig kell üzemelniük, meghibásodás nélkül. A szocialista tábor vezető gazdaságának számító NDK szakemberei olyan izzólámpát is kifejlesztettek, amelynek üzemórája jóval meghaladta a Phoebus kartell által előírt 1000 órát. A nyugati szakemberek fejcsóválva nézték a keletnémet produktumot az 1981-es Hannoveri vásárban, az „erkölcsi fölény” azonban csak a Berlini fal leomlásáig tartott. Amint a politikai rendszer megváltozott, a Nyugat mintegy „annektálta” azt a gyárat, ahol ez a lámpa készült.

A rendszerváltással érkező paradigmaváltás egyébként is felkészületlenül érte a keleti-blokk országainak polgárait. Mesésnek tűnt a hirtelen eléjük táruló lehetőség, hogy már kis összegért vagy akár „0 forintért” is hozzá lehet jutniuk tartós műszaki cikkekhez, autóhoz vagy akár saját ingatlanhoz. Arra már nem gondoltak, hogy a felvett hitel kockázattal jár, s lehet, hogy a többszörösét kell majd visszafizetniük. A 2008-as gazdasági válság rámutatott eme hiányosságokra, és sok háztartás került anyagi válságba. A portfolio.hu adatai szerint Magyarországon jelenleg 20 százalék felett van a bedőlt hitelek száma, azaz jelenleg is minden ötödik polgártársunk fizetésképtelen.

A fogyasztói szemlélet ellenzői

A fogyasztói társadalom említett gondolkodásmódját többen kritizálják, s Franciaországban egy fajta mozgalom jött létre fejlődés említett sémájával szemben. „Aki azt hiszi, hogy véges világunkban létezik végtelen növekedés – az vagy bolond, vagy pedig közgazdász” – fogalmazott Serge Latouche, a Université Paris-Sud egyetem közgazdász-filozófusa a „növekedés a növekedésért” öncélú gondolatával szemben. A „Nemnövekedés diszkrét bája” című tanulmányában azt állítja, hogy a fogyasztói társadalom polgárai egyfajta rabszolgává lesznek: „A fizetésüket árucikké alakítják, amit megemésztve újra fizetést termelnek, miközben tehetetlenül ingáznak az üzemek és a szupermarketek között” – írja.

A közgazdász-filozófus szerint a fogyasztói társadalom három alappillére a reklám, a tervezett elavulás és a hitel. A reklám gondoskodik arról, hogy olyan igényeket teremtsen, amelyek korábban nem is léteztek bennünk, a bank pedig pénzt ad arra, hogy az újonnan fellépő igényt vagy kívánságot minél hamarabb ki tudjuk elégíteni, az áhított terméket meg tudjuk venni. Mire azonban a hitelt visszafizettük, a betervezett elavulás miatt a termékünk is felmondja a szolgálatot. Újabbat veszünk, természetesen újabb hitelből – és ez így megy mindaddig, ameddig bírjuk.

Egy másik értelmiségi, Giles Slade kanadai író a „Made to Break” („Azért készült, hogy tönkremenjen”) című könyvében a túltermelésből adódó problémákat elemzi, történelmi perspektívából. Tanulmányára épül Cosima Dannoritzer rendező díjnyertes filmje, „A villanykörte összeesküvés”, amely összefoglalja a tervezett elavulás történetét.

A „100 éves” villanykörte

Egyszer volt, hol nem volt… Mese szerűen hangzik, mégis igaz, hogy létezik olyan villanykörte, amelyet 1901-ben állítottak üzembe, s azóta is folyamatosan ég. A Kaliforniai Livermore 6. számú tűzoltóállomásának Shelby gyártású izzólámpája webkamerán is megtekinthető (www.centennialbulb.org).

Az 1880-ban alapított Shelby Electronic Company által gyártott izzók élettartama legendásan hosszúnak bizonyult, s felveti az immár teoretikusnak tűnő kérdést: milyen lenne az életünk akkor, ha az emberiség a tervezett elavulás helyett a minél tartósabb használatra alkalmas termékek gyártásának az útját választotta volna?

A régi villanykörték alkonya

A hagyományos izzólámpák rendkívül gazdaságtalanul működnek, mert a betáplált energia legnagyobb részét, akár 90 százalékát is hővé alakítják. A fényforrások gyártása azonban hatalmas átalakuláson ment keresztül, különösen az utóbbi évtizedben, amikor a villanykörték helyettesítésére megjelentek az egyre jobb minőségű, energiatakarékos lámpák. Az EU irányítása alatt 2009 szeptemberétől kezdődően 2016-ig ki kell vonni az EU-országok forgalmából a hagyományos és halogén izzókat. Helyükbe olyan, energia-takarékos fénycsövek, alig fogyasztó, hosszú élettartamú LED-ek kerülnek, amelyek előnyei számottevőek ugyan, a vásárlónak azonban előre ki meg kell előlegeznie az előnyökből származó hasznot – azaz ki kell fizetnie a korábbi izzólámpákénál jóval magasabb kereskedelmi árat.

Tervezett elavulás a gyakorlatban

A Dupontnak már az 1940-es években sikerült előállítania minden kor mérnökeinek álmát, az „elszakíthatatlan” nylon-fonalat. Az ebből készült harisnyák azonban, amelyek soha nem mennek tönkre, gazdaságilag veszteséget jelentettek volna a gyártónak. Ugyanazok a mérnökök, akik kifejlesztették az „álom-fonalat”, megkapták az új direktívát, gyengébb minőségű fonalak kifejlesztésére. Az ebből készült harisnyák a használat során könnyen felfutnak, s tulajdonosukat újabb és újabb harisnyák megvásárlására ösztönzik.

A néhány évtizede még népszerű „Zőccséges Merci” legendássá vált teherbírása mutatja, hogy a gyártók tudnának jobb motorokat is előállítani, ha akarnának. A ma már veteránnak számító, W123-as motor kódjelű dízel Mercédesz ugyanis „elpusztíthatatlannak” bizonyult és akár 1 millió kilométert is vígan lefutott nagyobb javítás nélkül. Igaz, a megnövekedő komfort igények miatt Nyugaton már 300 ezer km-nél túladtak rajta, ezután az autók Keletre kerültek, végül a Közel-Keleti országaiban fejezték be pályafutásukat.

A tervezett elavulás egyik gyakori módja, hogy fém alkatrészek helyébe gyorsabban kopó műanyag alkatrészeket, fogaskerekeket tesznek. Sz. László villanyszerelő szerint ez történik egyes mosógép márkák esetében, Cs. László fotóműszerész tapasztalatai alapján pedig még az igen drága, profi fényképezőgépekben is egy-egy gyenge minőségű műanyagból készült fogaskerék, alkatrész szolgál arra, hogy a termék „időben” felmondja a szolgálatot. Jó esetben az említett alkatrész beszerezhető, más esetekben azonban egész egységeket kell drága pénzen kicserélni a filléres alkatrész meghibásodása miatt.

A modern technológia egyre gyakrabban elektronikai alkatrészekkel helyettesíti a korábbi, mechanikai megoldásokat. A kettő együttes alkalmazása a nagyobb komfort mellet olyan helyzetet teremt, amelyben mindenképpen érdemes kihasználni az eszköz adta lehetőségeket. Ha ugyanis a polcon tároljuk, akkor az elektronika károsul, használat közben viszont a mechanikai alkatrészek kopnak el. Csiki-csuki helyzet: akár használjuk, akár nem, a termék így is, úgy is elavul.

forrás: Energiafigyelő magazin 2015/1. szám.