Van napenergiánk, van geotermiánk – akkor miért importálunk mégis?
Háború a szomszédban, részleges leállás Pakson, hőkupola az ország felett, a láthatáron pedig akár négyezer gigawattnyi új szélerőmű – nem csoda, ha az ember kapkodja a fejét. Steier József negyven éve dolgozik az energetikában, itthon és külföldön egyaránt, és azt állítja: Magyarország valójában energetikai nagyhatalom lehetne. Csak épp nem az. Szerinte az ország ül a megoldáson – geotermián, napenergián, hulladékhőn –, mégis importra szorul, miközben az általa vezetett tudóscsapat olyan technológiákat fejlesztett ki, amelyek akár a hőkupolát és az aszályt is enyhíthetnék.
Steier szerint a probléma gyökere az, hogy Magyarország sosem találta meg a megfelelő energiamixet. „Nagyon fontos, hogyha energetikáról beszélünk, akkor onnan kezdődik a gondolat, hogy az energiamixnek kell egy megfelelő portfóliót, egy csomagot összeállítani. Itt óriási problémáink vannak. Az elmúlt negyven évben sem sikerült ezt az optimumot összehozni” – mondja. Példaként a geotermiát hozza fel: „Magyarország geotermális nagyhatalom lenne, az iskolában tanítják, hogy a geotermikus gradiens itt a legnagyobb, és mégis a hőhasznosításban, a geotermiában, a béka hátterében vagyunk.” Szerinte a beérkező importföldgáz jelentős részét egyszerűen elfűtik, miközben ugyanezt a föld ingyenes ajándékával, a geotermiával is ki lehetne váltani.
Hasonló a helyzet a hulladékhővel is. Az energetikus úgy fogalmaz, hogy „nem tanultunk meg sem az energiával, sem a hővel gazdálkodni” – pedig szerinte ez ott is gyorsan javítható lenne, ahol a magyar szakértelem amúgy világszínvonalú: „digitalizációban és azon belül a szoftverfejlesztésekben a magyar fiatalok, a magyar szakemberek világelsők”, csak épp a startupok jó része külföldre költözik, és onnan szolgáltat vissza olyan megoldásokat, amelyekkel a hazai hő- és energiafolyamatokat is mérhetővé, optimalizálhatóvá lehetne tenni.
Konkrét példát is hoz arra, hogyan vesznek el a lehetőségek. „Tíz évvel ezelőtt adtam be egy olyan javaslatot, hogy Paks a hulladék hőjét ne a Dunába eressze bele, hanem még nyáron is át tudna Budapest venni 500 megawattot” – meséli. Ehelyett a főváros ma földgázzal állítja elő ugyanezt a hőt, részben külföldi szolgáltatóktól vásárolva.
A hálózat, ami mindent visszafog
Steier a magyar energiahálózat állapotát nevezi a fejlesztések egyik legnagyobb gátjának – és ezt saját tapasztalatból is tudja. Évek óta szeretne felépíteni egy ötödik generációs biogáz-, illetve biometán-komplexumot, amilyenből saját becslése szerint Európában is alig, vagy talán egyáltalán nincs. „Nem tudok, mert nem kapok csatlakozási engedélyt, mindenki azt mondja, hogy 2030 után” – panaszolja. „Kérem szépen, így nem lehet gondolkodni.”
A hálózati kapacitás hiánya közben újabb terheléssel néz szembe: miközben eredetileg ezer megawattnyi új szélerőműről volt szó, Kapitány István miniszter szavai szerint ez a szám akár négyezerre is nőhet, akkora a befektetői érdeklődés. Steier itt óvatosságra int: „óva intek mindenkit, hogy egy nem létező hálózatba, egy nem optimált hálózatba befektessen” – mondja, és a napelemes magánberuházók sorsát hozza fel intő példaként. Amikor a napokban kiderült, hogy az ország importra szorul, még napközben is, kiderült az is, hogy a nyolcezer megawattos napelem-kapacitásból közel háromezer megawatt egyszerűen nem tud feltermelni a hálózatra – szerinte azért, mert a megelőző kormányzatok úgy adták ki a támogatásokat és a csatlakozási lehetőségeket, hogy a hátteret nem biztosították.
Ez vezet el ahhoz a mondathoz, amely a beszélgetés egyik központi gondolata: „Mi vagyunk a szegény gazdagok, mert van geotermiánk, van 8 giga napelemünk, de csak 5-6-ot tudunk belőle használni, jó esetben süt a nap, aztán azon kívül igazából importálunk szinte mindent.”
Steier szerint ezt az ellentmondást csak az egész rendszer harmonizálásával lehet feloldani – amelybe a hulladékenergia hasznosítása és a vízgazdálkodás is beletartozik. „Energetika, modern energetika és jól működő társadalom, úgynevezett well-being, jóllét, nincs vízgazdálkodás, vízkormányzás nélkül” – fogalmaz, és a Nagymaros körüli, évtizedes politikai vitákat is lezártnak tekinti: szerinte a hiányzó vízlépcsőket – nemcsak a Dunán, hanem a Tiszán is Csongrádig – meg kellene építeni, elsősorban a vízgazdálkodás és a környezetvédelem, s csak másodsorban az energiatermelés érdekében.
A Szahara-projekt és az elveszett vortex
Az energetikus munkásságának másik pillére a globális klímaváltozás és a vízkörforgás összefüggéseinek kutatása. 2014 óta vezeti a Sahara Scientist Summit Groupot, egy nemzetközi tudóscsapatot, amelynek – mint elmondja – a társelnöke Nobel-díjas, tagjai között pedig indiai, kanadai és afrikai kutatók is dolgoznak. A csoport első két ülését még Magyarországon tartották, a harmadik konferenciát viszont már a marokkói kormány finanszírozta.
Steier szerint az energetikai tervezésnek három vízkört kell egyszerre figyelembe vennie: a lokálisat – „amivel most Paks erőlködik” –, a regionálisat és a globálisat, mert ezek szorosan összefüggenek egymással. Ez utóbbi felelős szerinte azért a jelenségért is, amiről mostanában a legtöbbet hallani: a hőkupoláért. „Felmelegedtek a tengeráramlatok, megváltoznak ilyenkor a légirányok” – magyarázza –, ennek következtében Afrikából két nagy melegáram tör be Európába: az egyik Spanyolországot és Dél-Franciaországot égeti fel, a másik pedig a Kárpát-medencében reked meg, és „létrehozza azt az irtózatosan kemény, magas nyomású hőkupola jelenséget”. Ennek hatását szerinte alábecsülik: a városi hőszigetek akár 12 százalékkal is növelhetik a stroke kockázatát.
A jelenség hátterében, Steier szerint, egy ritkán emlegetett folyamat áll: az északi sarkköri légáramlás, az úgynevezett vortex-hatás meggyengülése. „Elvesztettük azt a vortex hatást, az úgynevezett sarkköri légáram hatást, ami nagyjából Kelet-Európáig bejött” – mondja –, ez korábban kitolta innen a meleget, most viszont az északi tenger felmelegedésével a jelenség nyáron ki sem alakul. Az energetikus két emberöltővel korábbi javaslatokra is hivatkozik: már évtizedekkel ezelőtt felvetette, hogy az északra tartó, meleg vizű szibériai folyókat be kellene kötni a Karakum-csatorna rendszerébe, hogy az Aral-tó megmentése mellett az elpárolgó víz mérsékelje az északi vortex felmelegedését is.
A „pipázó indián” és a duálfunkciós szélkerék
A csapata, mint mondja, két valódi innovációt hozott létre, amelyek szerinte pontosan illeszkednek a mai magyar és afrikai kihívásokhoz. Az egyik az úgynevezett „pipázó indián”, amely a TORUS-jelenség és a légköri vortex kombinációját használja. A másik felfedezés egy megfigyelésen alapul: a Heller–Forgó típusú hűtőtornyok vizes változata időnként „pöfékel” – a toronyba benyomuló, leszálló meleg levegő besűríti a benne lévő párát, amíg az alul felhalmozódó hő ki nem robbantja azt. „Ez a pamacs száll fölfelé. Ezt lemodelleztük, és ezzel a pamaccsal, mint egy gyors tüzelő fegyverrel tudunk karikákat föllőni” – írja le a jelenséget. A cél: vízpára-tömegeket juttatni a magas nyomású légrétegekbe, hogy azok gyengítsék a hőkupolát és mérsékeljék az aszályt.
Ebből a felismerésből született meg a „pipázó indián” torony koncepciója, amelynek – Steier szerint – van egy megújuló energiára fókuszáló, tükrös változata is, amely akár a sivatagban, tengervíz felhasználásával is működhetne. Ezt a technológiát ajánlotta fel a magyar kormánynak: „ezt ajánlottam fel Kapitány István miniszter úrnak és a külügyminiszter asszonynak, hogy a vízdiplomáciába vigyünk már be valami igazán magyarosat, egy made in Hungary hungarikumot.”
A másik fejlesztés, a duálfunkciós szélkerék, az afrikai zöldítési tervek kapcsán született. Mivel a sivatag belseje felől nem lehet elindulni – ott ugyanis nincs elég víz –, a csapat az Atlanti-óceán felőli, tengerre telepített szélerőműveket vizsgálta. Megfigyelésük szerint ezek a gépek olyan légcsóvát képeznek, amely „rengeteg vizet képes fölvenni” és a levegőbe keverni – ezzel egyszerre gyengítik a magas nyomású légköri gócokat, és természetes kondenzációval édesvizet juttatnak a felhőkbe. „Tehát két dolgot old meg egyszerre” – összegzi Steier, hozzátéve, hogy a szélkerekek energiatöbblete akár célzott vízpárásításra is fordítható, egészen 90 százalékos szaturációig – ezt a jelenséget egy hétköznapi példával, a teraszhűtők működésével szemlélteti.
Hány toronyra lenne szükség?
Amikor a téma először felmerült a nyilvánosság előtt, Steier maga is óvatosan fogalmazott: szerinte Magyarországon nem kellene sok ilyen tornyot építeni, mert gazdaságosan csak a legnagyobb hőkibocsátó helyszíneken térülnének meg – elsősorban Pakson, a Mátrai Erőműnél és a Dunai Erőműnél, kiegészülve néhány, az Alföldre tervezett, naptükrös, szoláris verzióval. „10-15, maximum 20 darab az bőven elég lenne” – mondja –, ez a mennyiség viszont szerinte már exportképes tudást is jelentene, olyan piacokra, mint Franciaország, Olaszország vagy Németország, ahol a nukleáris energiatermelés jövője egyre kihívásosabb, illetve Afrika, ahol elsősorban a napkollektoros változat jöhet szóba.
A Mátrai Erőmű kapcsán megjegyzi, hogy annak leállítási kísérlete szerinte hiba lett volna: „akkor most az a 400 megawatt is hiányozna”. Ugyanakkor az erőmű területén álló két, világelsőként épült Heller–Forgó-torony szerinte ideális helyszín lenne az első kísérletekhez – nem is feltétlenül a hőkupola, hanem inkább az elhúzódó aszály elleni beavatkozásra.
Horvát együttműködés és tengervíz-desztilláció
Steier a hazai fejlesztéseket regionális összefogással egészítené ki. Nagyívű elképzelése szerint a horvátországi, Adria-parti duálfunkciós szélerőművek párafelhője gyengíthetné a trópusi hőáramot, mielőtt az elérné a Kárpát-medencét – ezzel egyidejűleg a rendszer megöntözné a Dínári-hegység déli lejtőit is, ahol a közelmúltban komoly erdőtüzek pusztítottak, köztük az Omiš környéki, amelyben magyar áldozatok is voltak. „Kell ennél nagyszerűbb együttműködési lehetőség?” – teszi fel a kérdést.
Egy másik, ehhez kapcsolódó ötlete egy tengervíz-desztillációs rendszer, amely szerinte kezelné azt az ellenvetést, hogy a tornyok működéséhez felhasznált víz „valahonnan hiányzik”. Elképzelése szerint a jövőben nemcsak olaj- és gázvezeték köthetné össze Magyarországot Szerbiával és Horvátországgal, hanem egy tengeri vízvezeték is, amelyen keresztül az Adriáról szállított tengervizet itthon desztillálnák. „Oda-vissza működne a dolog, mindenki megkapna egy pluszt belőle, mindenki win-win, tehát nyerő szituációba lenne” – összegzi, hozzátéve, hogy ez egyúttal tehermentesítené a Dunát, és a Kárpát-medencéből elvont vízkészletek miatt a szerbeknek is kedvezne.
A víz desztillációnál nem vizet adunk vissza, hanem a cső nyomvonaláról elérhető a horvát-szlovén Kriskó-i Atomerőmű és nekik is megoldás a plusz édesvízes hőhasznosítás és hűtés.
Szakembert vissza, politikát ki
Az energetikus szerint mindehhez elengedhetetlen a hazai vízügyi és meteorológiai szakértelem újjáépítése, amelyet – mint fogalmaz – „az elmúlt 15 évben sikerült szétverni”: megemlíti a VITUKI és az Országos Meteorológiai Szolgálat leépítését. Megoldásként célzott hazacsábítási programot javasol a külföldön dolgozó szakembereknek, a döntéshozatalba pedig a legmodernebb mesterséges intelligencia modellek bevonását – ezek szerinte kiszűrhetik azt a fajta „nyílt politikai beavatkozást”, amikor egy-egy technológiai döntés mögött nem szakmai, hanem anyagi érdek húzódik.
A beszélgetést végül egy összegző gondolattal zárja, amely jól mutatja, milyen Magyarországot képzel el: „Miben van a well-being, miben van az a társadalmi jólét, amiben energiaárakat lehet csökkenteni. Akkor nő a versenyképesség, és innentől kezdve a GDP száguldani fog. Na, én valami ilyen Magyarországot szeretnék szolgálni továbbra is.”
energiaoldal.hu